Álmok vége...

Tiszaháti fűzfák erdejében járok.
Alkonyati árnyak, alkonyati álmok
Kísértenek engem.
Némaság a tájon, dalok a szívemben.
Letűnt napnak csókja ég az erdő fölött,
Ritkás füzesekben violaszín ködök,
Alkonyi kísértet.
Álom itt a küzdés, álom itt az élet!
De a rekettyésből valaki rámkiált:
"Forduljon kend vissza! Nem mehet itt tovább!"
Sebtiben fölnézek:
Megszakadt az álom! Oda az igézet!
Megyek vissza innen. És a szívem mélyén
Csitítgatok egy nagy, bánatos érzést én:
Ez az álmok vége!
Goromba szavával fölriaszt az élet
S csudás ösvény, többé nem találunk téged.